Út az óceán végén

Tartalom:

“AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.”

“A gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át…”

Második könyvem volt az írótól és úgy gondolom ez a története is olyan lett számomra, amely eléggé vegyes értelmeket keltette bennem. Egy könnyed kis olvasmánynak gondoltam, amit pik-pak kiolvasok, erre voltak olyan részek, ahol rendesen felszaladt a szemöldököm, vagy éppen le kellett tennem a könyvet, mert nem mertem tovább olvasni. Én ezt egy kis kedves gyerekmesének akartam hinni, csak sajna elmentem a felett, hogy dark fantasy és horror. Hát erre engem igazán figyelmeztettethettek volna!!!! Tudniillik egy kissé félős vagyok.

 Na jó, eléggé…

Szóval nem igazán erre számítottam és amikor ezek a részek következtek nem mondom rendesen becsináltam. Az író ugyanis annyira élethűen mutatta be nekünk az egészet, hogy rendesen mintha éreztem volna én is, hogy egy kukac mászkál a talpamban, ami nem volt túl kellemes érzés. Az a legfúrtabb az egészben, hogy engem mégis ezek a horror részek fogtak meg az egész könyvben a legjobban. 

De őszintén nem tudom mit szoljak ehhez a könyvhöz.

Második regényem volt az írótól, amit úgy okvastam el, hogy az olvasókörünk egyik tagja ezt vetette a könyvet is felvette, mint lehetséges olvasmány és végül négy könyvből ő került ki győztesnek. Bevallom a Csillagport olvastam még az írótól.

Ami szintén vegyes érzéseket keltett bennem, mert a filmet tízezerszer jobban szerettem és már többször is láttam.

Ez a könyv elé sok érzelmet kiváltott belőlem, de nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. Olyan köztes állapotot érzek vele kapcsolatban, amikor az ember nem tudja eldönteni, most nagyon utálja, vagy imádja, mert egyiket sem tudom mondani igazán. Olyan közepes volt és semmi több. Volt néhány olyan része, amiktől majd összecsináltam magam, mert teljesen magam elé tudtam képzelni és teljesen szét voltam akadva és alig mertem tovább olvasni. És voltak olyan részek, amik kifejezetten tetszettek.

Kedvenc idézeteim a könyvből:

“Mindenki másképp emlékszik, sőt két ember sem emlékszik semmire ugyanúgy, akár ott voltak, akár nem. Lehetnek egymás mellett, de annyira nem értenek egyet benne, mintha két különböző földtekén állnának.”

“– Soha semmi nem ugyanolyan. Se egy másodperc, se száz év múlva. Mindig tajtékos és zavaros. Az emberek ugyanúgy változnak, mint az óceán.”

5!4.5

Vándorok

Tartalom:

“”A ​te lelked vajon milyen színben ragyog?

Baranyai Vivien egy életigenlő, szabadszájú táncművész volt, míg egy nap a színpadon el nem tört a bokája. Az orvosok kijelentették, hogy többé nem táncolhat, így a jövője céltalanná, kilátástalanná vált. Nincs munkája. Az anyjával rossz a viszonya. Élete egyetlen értelmét abban látja, ha végre megismerheti soha nem látott, külföldi édesapját. Így Vivien Spanyolországba utazik, és csak reménykedni tud benne, hogy a férfi szívesen látja majd.
Remedios Reyes vérbeli andalúz cigányasszony, a flamenco királynője. Szerető, összetartó családban nőtt fel, közössége elismeri, tiszteli. Céltudatos és bölcs. Váratlanul megismerkedik Viviennel, a végtelenül elkeseredett magyar lánnyal, akin, úgy tűnik, csak ő segíthet. Idővel szinte anyja helyett anyja lesz, és úgy dönt, bevezeti a flamenco világába, így a fiatal táncosnő élete új értelmet nyerhet.
A két nő között mély tisztelet és barátság alakul ki, mígnem Vivien beleszeret Remedios fiába, a titokzatos és távolságtartó Manuel Sánchesbe. A szerelem sorsa azonban elrendeltetett, ugyanis a hagyományok szerint Manuel csak hozzá hasonló származású nőt szerethet.

Vajon a szerelem felülírhatja a tradíciót?

A Vándorok egy olyan lélekfelszabadító, romantikus történet, amely kíméletlenül tárja fel, milyen maradandó sérüléseket okoznak a családi, közösségi, társadalmi elvárások az emberek életében még a 21. században is.
B. E. Belle tabutémájával ismét a határokat feszegeti, miközben megmutatja, hogy valójában nem lehet jelentősége a különböző bőrszínnek az iskolában, a barátságban, a munkahelyen és a szerelemben sem. Mert csak egyetlen szín van, ami számít. Az pedig a lélek színe.””

Ez a könyv tele van tűzzel és szenvedéllyel!

Ezzel a könyvével az írónő ismét megmutatta miért is imádom annyira az írásait és miért van az, hogy ha megkérdezik tőlem kit ajánlanék, ő a válaszom.

Tudom, hogy amikor az ő írásai közül leveszek egyet, olyan élményben lesz részem, ami sokáig emlegetni fogok és a szívembe fogok zárni. Mert ezek a regények nem egyszerű kis romantikus story-k. Tudnod kell, ha az írónőtől olvasol, valami olyanban lesz részed, ami nem fog elengedni, elgondolkodtat és marasztalni fog.

Egy újabb gyönyörű, de ugyanakkor kemény alkotás, amely megmutatja, hogy a léleknek ezer színe van, ahogy az embereknek is. Nincsenek egyformák, mindenki más és más és pont ettől olyan szép ez.

Egy újabb szabadszájú, nyílt könyv, amely felhívja magára a figyelemet!

Az írónő hozta a megszokott stílusát, mégpedig azt, hogy keményen az olvasó képébe írja az élet nagy igazságait, még akkor is, ha ezzel az olvasó nem tud, vagy nem akar szembenézni. Szókimondó és figyelemfelkeltő, ugyanakkor felkavaró és provokatív is egyben. Pont, amit szeretek tőle.

A történet pörgős és élvezetes, ugyanakkor nagyon elgondolkodtató. Egy pillanatra sem unatkozik az ember és minden információt, amit csak meglel benne magába szív, ahogy az elmondott igazságokat is.

A főszereplőink számomra igen érdekes lettek, de mivel eléggé spoileres lenne itt leírnom, ezért akit érdekel az megtalálja róluk a véleményemet a kedvenc idézeteim után.

Annyit azért elárulhatok, hogy ebben a könyvben nem minden fekete vagy fehér. A karakterek sokszínűek, nem szokványosak és a klisét egyáltalán nem lehet rájuk húzni. Az előtt és az után sem, hogy jobban megismertük és feltártuk őket.

Köszönöm az írónőnek az újabb fantasztikus és elgondolkodtató élményt!

Kedvenc idézeteim a könyvből:

“Azt hiszem, az emberek félreértelmezik a szeretet fogalmát. Olyan dolog ez, amit nem szabadna fejtegetni, mivel mindenkinek mást jelent. Lehet boldog ság egy röpke pillanat, amikor az ember arcát lágy szellő simogatja, de lehet boldogság egy vihar, amelyben eső áztatja és mossa tisztára a lélek fájdalmát. Lehet öröm, amelyet egy apró ajándék okoz, de lehet életre szóló emlék valaki mástól. Lehet látható, vagy láthatatlan. Kézzel fogható vagy szabad madár. A boldogság nem abban rejlik, tudjuk-e mi az, hanem észrevesszük-e, bármi legyen is az. Hiszen milyen lenne az élet, amelyben sosem születnek csodák?”

5/5

SPOILERES VÉLEMÉNYEM A SZEREPLŐKRŐL!

Először is itt van nekünk Vivien, akit úgy ismertünk meg a Hazugokban is, mint egy életzabáló és életerős fiatal lányt, aki imádja az éle napos oldalát és falja is két kanállal. Számára nincsenek tabuk, azt csinál akkor és azzal amikor és akivel akarja. Valaki számára ez a viselkedés felháborító és kiakasztó lenne, de számomra példaértékű. Miért ne csinálhatná? Nincs gyűrű az ujján, nincs párja, hadd élvezze azt, amit csinál. Majd ráér öreg korában pihenni. Ja és ettől még nem kurva! Tehát megismerhettük őt így ebben a formában a könyv elején. De a felszín alatt mindig is jóval több van, mint azt mi elsőre látjuk, vagy hisszük. Itt sincsen másképp, amikor rájövünk belül ez a fiatal lány teljesen összetört, megsebzett és segítségre szorul.

Számomra Vivien volt az a karakter, akinek a személyiségfejlődése hatalmas hatással volt rám. Hiszen a szemem előtt változott át egy életzabáló lány egy nyugodt és kiegyensúlyozott nővé, aki szereti saját magát azt, amit csinál és az életet.

Vivien-t így nem tudtam nem szeretni a könyv elején, de a végén sem.

Manuel mellett már nem mentem el ilyen könnyen.

Mint karaktert imádtam! Nem egy skatújából kirántott férfi, nem a szokásos macsó, aki azzal kérkedik hány nőt fektetett már kétvállra, vagy éppen a lányt, akit kiszemelt magának, hogyan és milyen pózban akarná megdolgozni. Végre egy olyan karakter, aki nem az a tipikus tesztoszterontól túlfűtött bika, aki másra sem tud gondolni, csak a sex-re. Egy igen mély és sokszínű egyéniség.

Másrésztől viszont a vége felé, mint férfi nem voltam vele kibékül. Tsundere. Vagyis magyarul állandóan hisztizik a legkisebb apróságon is, felhúzza magát, mintha menszeszelne, legalább is könyv vége felé nekem ilyen volt, bezárkózik és nem beszél senkivel. Vagyis vérig van sértve. Többször ellökte maga mellől Vivien-t, aki mindig visszatért hozzá, de én azt nem értem minek? Lehet mondjuk ez csak az én felfogásom, de Manuel egyáltalán nem küzdött meg érte, sőt a kisujját sem mozdított meg, sőt nem egyszer el is üldözte és csak várta, hogy visszatérjen hozzá… Hát én ilyen pasihoz nem mentem volna vissza, de ez csak a saját véleményem és ezzel nem az írónő írását akarom minősíteni, vagy azt mondani ezzel, hogy-e miatt esetleg számomra rossz volt a könyv.

Éppen ellenkezőleg!

Emiatt a karakter miatt is írhatom azt, hogy nem egy szimpla regényt tart az olvasó a kezében és imádtam benne azt, hogy nem egy tipikus kanos pasit kaptunk, hanem egy hús és vér embert, akinek van saját értékrendje, saját személyisége.

Az ​öreg halász és a tenger

Tartalom:


“A kubai halász már jó ideje nem járt szerencsével, amikor találkozik egy óriási marlinnal. Hosszú és szenvedéssel teli csatát vívnak, messze kisodródva az öböl vízére.
Hemingway egyszerű nyelven, nagy láttató erővel jeleníti meg a veszteség és diadal történetét, mellyel élete legnagyobb kritikai sikerét aratta. Időtálló művét Ottlik Géza klasszikussá vált fordításában adjuk ki, a szerzői sorozat első köteteként.”


Egy gyönyörű történet, amely nem fog elereszteni!

Bár tényleg egy nagyon rövid kis történetről beszélünk, az érzelmeink teljes skáláján végig vezet minket, az elejétől a végéig. Keserédes végével pedig belopja magát az olvasó szívébe.

Kedvenc idézetem a könyvből:

“… ha az ember kimondja, amit nagyon szeretne, akkor könnyen füstbe mehet az egész.”

5/5

A ​felejtés útján

Tartalom:

“Titkok. Múlt. Harag. Függőség.

Nathaniel Roarknak kemény múltja van. Évekkel ezelőtt hátat fordított a régi életének, de az őt üldöző démonok még ma is kísértik. A tetovált külső komoly sebeket takar, amelyek újra felszakadnak azon a napon, amikor belép az életébe Rhea Archer.

A múlt testet ölt a titokzatos lányban, és kezdetét veszi egy izgalmas játék, amelyben nincsenek szabályok.

Rhea sokáig küzd a pimasz megbízója iránt érzett vonzalma ellen. De ugyan ki tudna egy olyan férfinak ellenállni, aki a pillantásával képes a lelked mélyére látni? Rhea kockáztat, mert meglátja a kemény külső mögött a férfit, aki nem csak tetkó és izom. Sokkal több.

Összemosódik múlt és jelen, veszélybe kerül a törékeny jövő.”


Na ennek a könyvnek a végét nem akarom elfelejteni!

Kezdjük azzal, hogy ez a könyv nagyon sok érzelmet váltott ki belőlem, az érzelmeim teljes skáláját végigjártam vele, voltam fent és lent is. De, amit az elején nem tudtam volna belőle kinézni azaz, hogy a végén kettétörte a szívemet. Ezt az elején nem néztem volna ki belőle.

Kezdjük azzal, hogy a vége eléggé nagyot ütött számomra, sok lapot végigkönnyeztem. 

Nem mondom, az írónő eléggé kemény témát választott, mondjuk ez nála nem is meglepő, hiszen mindig ilyenekkel dolgozik, de most úgy éreztem ez az, amit vártam tőle. Valami igai szívbemarkolóra, amit meg is kaptam a vége felé. Előtte kicsit megjártam azért a hadak útját.

De beszélek kicsit a végéről, ami számomra az egész könyv fénypontja volt!

Az írónő a vége felé haladva eléggé ütősen építette fel előttünk a végkifejletet, amire nem igazán számítottam. “Jó a legvégére, de, de na… . A Happy End, az Happy End…”  Nagyon megindítóra és szívet tépőre sikeredett az egész, bevallom még én is hullajtottam pár szem könnyet. 

Hogy ezt az elején miért nem hittem, hogy sikerülni fog neki?

A két főszereplőt szó szerint utáltam és azt a részt is, ahogy össze akartak jönni, mert egyszerűen úgy felhúztak, hogy azt hittem nem fogom végigolvasni a könyvet. A férfi főszereplőnk konkrétan egy két lábon járó fas… volt. Nem lebegett előtte más csak a lyukak, amiket be akart tömni. És amikor találkozott „szíve hölgyével”, mi történt? Ugyancsak be akarta tömni… Egy seggfej, akit nem tudom, hogy lehet megkedvelni, mivel semmi pozitívumot nem tudok róla mondani. Bas..-ni akar állandóan, és másról sem tud beszélni. Következtetésképpen arrogáns és egy két lábon járó fas… . Sajnos nem tudtam róla az elején semmi pozitívumot hozzákötni. Aztán itt volt nekünk a női főszereplőnk. Egy hisztigép, aki azon nyavalyog, hogy a Buldózer halálra akarja kef… és azon siránkozik, hogy ő amúgy ezt rohadtul nem akarja, de amúgy igen… Esküszöm elegem van a picsogásból és abból, hogy ezt 200 oldalig ezt olvastam. Mert ezek az oldalak nem szóltak másról, csak, hogy lány: “Le akarok vele feküdni, nem akarok.” férfi:” De én meg akarom bas….”  szóval jócskán felment bennem a pumpa. A kis fénypont ebben azok a részek voltak, amikor visszaemlékeztünk a múltba, de az elején nekem ez kissé zavaros volt. Később megtudtam, hogy szándékosan és ez végül nagyon tetszett benne, bár, amikor ugye nem értettem meg, akkor kissé furcsálltam.

De utána végre felragyogott a nap és igazán beindult a történet.

A főszereplőkről alkotott véleményem a végére nem teljese változott meg. Elismerem a démonjaikat, a küzdelmeiket, de számomra akkor sem lettek azok, akiket teljesen szívembe zártam.

Hogy mit gondolok?

Összességében jó kis könyv volt, igaz az elején megküzdöttem vele, de a végére megérte várni rá.

Nagyon köszönöm az írónőnek és a kiadónak a bizalmat és a recenziós példányt, nagyon várom már az írónő következő könyvét.

Kedvenc idézeteim a könyvből:

“Mindenkinek vannak emlékei. Jók és rosszak egyaránt. Nem kell őket elfelejtenünk, hiszen azok formálnak minket. Vannak boldog emlékek, amely nevetéssel, vannak szomorúak, amelyek könnyekkel formálják jellemünket. Őrizzük egésze addig, amíg földi utunk véget nem ér! Mert ezek a pillanatok mutatják meg nekünk, hogy nem éltünk hiába.”

“A hősiesség nem rangban, hanem az emberek nagyságában rejlik.
Hős lehet egy anya, aki szenvedés árán, de világra hozza gyermekét.
Hős lehet az a nő, aki mindennap a családjáért fáradozik…
A hősünk köztünk élnek.”

5/3.5

Smaragdzöld (Időtlen szerelem 3.)

Tartalom:


“Mit tesz az, akinek összetörték a szívét? Úgy van. Telefonál a legjobb barátnőjével, csokoládét majszol és hetekig dagonyázik a boldogtalanságban. Csak az a bökkenő, hogy az akarata ellenére időutazóvá vált Gwendolynnak egészen más dolgokra kell tartalékolnia az energiáit: például a túlélésre. Mert azok a szálak, amelyeket a kétes hírű Saint Germain gróf még a múltban illesztett egymáshoz, immár a jelenben is veszélyes hálóvá szövődtek.

Ahhoz, hogy felfedjék a titkot, Gideonnak és Gwendolynnak nem elég eltáncolni egy menüettet a 17. század egyik legpompásabb bálján, hanem hanyatt-homlok kell belevetniük magukat a kalandokba bármelyik évről is legyen szó…”



“– Milyen unalmas lenne nélküled az életem!”

Milyen unalmas lenne ez a sorozat Xemerius nélkül. De tényleg ez a kis vízköpő annyira feldobta az egész részt, hogy amikor ő megszólalt feldobta az egész könyvet! Ő volt az egész fénypontja. A legjobb rész a következő volt:
“Ne nézz le.” meg, hogy ” Hú de magas”.


Ezt a részt teljesen el tudtam úgy képzelni, hogy a kis szárnyas vízköpő ott repked Gwen körül, aki halálra vált arccal próbál egyensúlyozni az ereszcsatornán. Teljesen láttam az aranyod kis arcát magam előtt, ahogy ezt mondja Gwen-nek és ezen a két mondatan legalább 2 percig nevettem. Ez volt az egész sorozatban a legjobb jelenet.

De hogy ne csak róla áradozzak azért hadd mondjak még egy pozitívumot. Végre lezárták az egészet. Mindent megtudunk és a vége tényleg kissé izgalmas lett.

A legnagyobb bajom az volt benne, hogy a befejezést már az első részben tudtam mi lesz és a legnagyobb csavarokat szintén ki lehetett sajna találni már az első részben. Nem volt nekem benne semmi túl nagy meglepetés, elcsépelt volt az egész és könnyen összerakható. Az időutazások a végére lettek egyre izgalmasabbak és fontosak. Eddig mindegyik részben és ennek is az elején csak össze vissza ugráltunk az időkben. Szóval nem értek nagy meglepetések a végrés és ez egyáltalán nem tetszett. Sokkal csavarosabbra és érdekesebbre lehetett volna az egészet megírni, hogy az olvasó egészen a végéig izguljon és idegeskedjen. Valamilyen más érzelmet is kicsikarjon belőle ne csak azt, hogy majd bealszik az unalomtól, vagy éppen felhúzza magát, mert Gwen már megint itatja az egereket Gideon fas… miatt… Esküszöm a könyv elejém szólt másról csak az ő hisztiéiről. De szerencsére a végére tényleg összeszedte magát és valamennyire sikerült főszereplőként viselkednie, akiről tényleg azívesen olvastam.

De a leges-leg vége annyira klisés és ordítóan hatalmas hülyeséglett, hogy muszáj leírnom, ezért a Kedvenc idézetem után ezt majd bővebben kifejtem.

De lényeg a lényegben, hogy nem ez lett a kedvenc sorozatom. Annyian dicsérik, de nekem nem lett a szívem csücske. Talán ha valamivel fiatalabban olvastam volna, nem mintha most olyan öreg lennék (25), akkor talán másképp gondolnék rá.

Kedvenc idézetem a könyvből:

Ugorj – és útközben lefelé növessz szárnyakat!

Ray Bradbury”

5/3,5

SPOILER!!!


Na szóval itt azt akarom bővebben kifejteni, ami a legjobban felhúzott az egész könyvben, mégpedig ez nem más, mint a hallhatatlanság, ami, mint kiderült Gwen hatalma igazából és ezután Gideon is halandó lett és a két szerelmes az örökkévalóság együtt maradhat…Csak nekem hangzik ez kibas… elcsépeltnek, nyálasnak és klisésnek???? Tényleg bele kellett tenni ezt a rohadt halhatatlanságot…. Arról nem is szólva, hogy a halhatatlanság nem a legjobb dolog a világon szerény személyem szerint. Gondolj csak bele. Történik veled egy baleset, de mivel hallhatatlan vagy ugye nem halsz meg, csak mondjuk nyaktól lefelé teljesen lebénulsz… Élnél így az örökkévalóságig. Ráadásul úgy láttam Gwen-t nemnagyon hatotta meg ez az új hatalom. Ez az ” Oké, hallhatatlan vagyok, együnk valamit…” Körülbelül… Ráadásul semmi mélyenszántót nem kaptuk ebből az egészből. Semmi olyat, ami kissé jobban elmélyítette volna az egészet, hogy jaj én hallhatatlan vagyok és körülötte majd szépen lassan mindenki meg fog halni… Vagy csak én veszem ennyire negatívan ezt a dolgot. Mert szerintem ez egyáltalán nem egy nagy pozitív hatalom.

Szóval igen, eléggé gáz lett ez a befejezés, mondhatnám úgy is, hogy elcsépelt és lecsapott…

Zafírkék (Időtlen szerelem 2.)

Tartalom:

“Friss szerelmesként a múltba utazni – ez talán nem a legjobb ötlet.
A tizenhat éves újdonsült időutazó, Gwendolyn legalábbis így gondolja.
Neki és Gideonnak ugyanis épp elég a gondjuk anélkül is.
Például meg kell menteniük a világot. Vagy meg kell tanulniuk menüettet táncolni.
(Egyik sem igazán egyszerű!)

Amikor ráadásul Gideon nagyon titokzatosan kezd viselkedni, Gwendolyn számára világossá válik, hogy mihamarabb át kell vennie az irányítást a saját hormonjai felett. Különben semmi nem lesz az időtlen szerelemből!”


Úgy érzem nem leszünk barátok ezzel a sorozattal!

Ez a rész kicsit jobban tetszett, mint az első, de itt sem voltam sok mindennel megelégedve. 

Kezdjük azzal, hogy úgy érzem Gwen egyre jobban hülyül. Nem viccelek, ez a csaj agyban tényleg egy nagy zokninak tűnik. Nem csak az a baj, hogy helyette mindent a legjobb barátnője derít ki, de rinyál is, hogy ő sosem tud semmit és nem avatják be semmibe. Erre mit csinál? Van egy vízköpő démon barátja, akit elküld kémkedni Gideon után…. Mert az jobban érdekel rajta kívül még kivel smárol a srác, amikor így bármit megtudhatna. A kis vízköpő lehetne az ő szeme és füle. De nem… Túl hülye ahhoz, hogy ezen gondolkodjon és túlságosan is idegesítő lett. Nagyobb baja az, hogy Gideon éppen kivel van, mint az, hogy most, hogyan is van ez az időutazós story… Egy idióta fruska. Gyakorlatilag mást sem csinált az egész könyvben, csak sajnáltatta magát, hisztizett és ide-oda ugrált az időben, mintha az egész csak egy játék lenne. Egyetlen értelmes megnyilvánulása az volt, amikor saját szakállára kezdett el nyomozni.

Gideon továbbra is egy barom. Nem tudok rajta kiigazodni és hiába akarta megír i az írónő egy olyan karakternek, akit az elején mindenki utál, még maga a főhősnő is, aztán beindul a szikra kettőjük között es végül mindenki imádja. Hatalmas fordulat a személyiségeben es máris egy új ember áll előttünk. Na ehhez képest itt van egy tesztoszteronnal túlfűtött barom “kamasz”, akit sem az elején, sem a végén nem tudtam megkedvelni…

Az idegesít még benne a legjobban, hogy konkrétumokat semmit nem tudunk meg. Utazgatnak ide-oda az időben, ami egy idő után kezd unalmassá válni, mert semmiértelme nincs. Semmi új dolgot nem tudunk meg általa és csak időpazarlásbak érzem az egészet. Az egyetlen jó dolog az volt, amikor Gwen kissé felébredt és rájött, hogy saját maga is tudna nyomozni. De ezt egy következő körben és csók után, mint hacsak kiröppent volna a fejéből. És elfelejtette, hogy amúgy éppen mit csinált. Pedig az a rész kezdett érdekes lenni!

Pozitívum benne az, hogy olvastatja magát, de nem azért, mert olyan baromira izgalmas lenne, vagy éppen a váratlan fordulatok miatt, inkább a könnyed és gördülékeny stílusa miatt. Xemerius karaktere volt a legnagyobb pozitívum az egész történetben. Sokszor megnevetettet és egy kis színt és vidámságit hozott az egész cselekménybe.

Itt most nem tudtam kedvenc idézetet találni…

5/3

Neked ​megadom magam

Tartaom:

“Engedd, ​hogy a vágy magával vigyen!

Jillian Cartert sosem kényeztette el az élet. Keményen meg kellett küzdenie mindenért. A jelenlegi helyzetét viszont szívből utálja. Tudja, hogy változásra van szüksége, de a sors hamarabb lép helyette. És a sorsnak neve is van: úgy hívják, Colton.

A férfi érkezésével minden a feje tetejére áll, és Jillian hiába is tiltakozik ellene, rabul ejti őt. Talán azért, hogy kihasználja, talán azért, hogy megmentse… Colton Moran az a típusú ember, akinek nem lehet ellentmondani. Mindig megszerzi, amit akar, és ez alól Jillian sem kivétel. Nem számít, mi az ára, csak az, hogy birtokolja őt. Arra azonban nem gondolt, hogy a tettének milyen következményei lesznek, és milyen titkokra derül fény.

„Ugyanabba a csapdába léptünk mindketten. Ő is képtelen volt szabadulni tőlem, és tudtuk, hogy csak úgy menekülhetünk meg, ha nem állunk ellen a kísértésnek.”

Vajon együtt képesek leküzdeni az akadályokat? Létezik kiút egy olyan világból, amelyet az alvilág birtokol? Van esélye két megtört szívnek az egyesülésre?”



Szenvedélyesen felkavaró. 

Először is szeretném megköszönni az írónőnek és a kiadónak az újabb előolvasási  lehetőséget és a bizalmat az írónő legújabb könyvéhez, amely a Neked adom magam  címet viseli. 

Először is kezdjük azzal, hogy az alap story nekem nagyon bejött. Egy elégé ütősre  sikeredett történet lett, miről az elején azt hittem csak egy szimpla kis szerelmi történet  lesz, némi maffia szállal, aztán ez szépen pofon vágott, a képembe röhögött és azt  mondta, hogy „Akkor még semmit sem láttál!” 

Elismerem az elején elinduló szál a két főszereplőnk között baromira bejött. Nem  szokványos és örültem, hogy az írónő ezzel a húzásával kicsit merészebb vizekre evezett. Aztán amikor jött az összemelegedés kissé megijedtem, ugyanis elkezdődött a tipikus  huza vona közöttük, vagyis inkább a csajban. Megtegyem, ne tegyem, akarom nem  akarom és ez kissé felvitte az agyvizem hiszen én őszintén várok már egy olyan csajt aki  nem agyalja túl a dolgokat és beleugrik a közepébe. Sajnáltam, hogy ezt itt nem kaptam  meg, de nem keseredtem el tőle, hiszen a történet pörgősen haladt tovább, amikor végül  átléptünk a macska egér játékon. És nem itt nem jöttek ezután olyan részek Hála az  égnek!, hogy szeret, nem szeret… A történet a fő szálra fókuszált, vagyis arra, hogy  amúgy rohadt nagy gáz van! Éreztem az egészben a feszített tempót és izgalmakat. 

A szereplők. 

Colton-t nem tudtam hova tenni. Ő most akkor a jó, vagy maga a Sátán, ezt sokáig nem  tudtam eldönteni magamban és ez kissé felpaprikázott, de jó értelemben, hiszen kaptunk  egy jól árnyalt férfi karaktert, akitől legszívesebben elszaladnák, de a karjaiba vetnénk  magunkat.  

Aztán itt van nekünk a női főszereplőnk is, aki az elején tetszett. Egy okos, végre nem  üresfejű liba, akit nem lehet csak úgy ide-oda taszigálni. Mondom, na végre egy igazán  tökös csaj, kíváncsi vagyok mi mindent hoz majd még ki belőle az írónő. Aztán ez az  egész mintha megfordult volt a közepe felé és átment volna egy bugyuta nőbe. Egy naiv  és üres fejű csaj lett belőle hirtelen aki csöpögteti a nyálát Colton-ra és legszívesebben  magára húzná, de aztán ellöki magától és játssza a megsértette picsát… Aztán a vége  felénél ismét fordult a kocka, amikor megmutatta mennyire erős is. Nem teljesen lett a  kedvenc karakterem, de nem lett rossz sem. 

Imádtam, hogy az írónő kissé kimozdult a komfortzónájából és a romantikus erotikus  könyv mellé belecsempészett egy pici krimit is. Én azt mondom, hogy legközelebb ne egy  csipetet egyen bele, hanem bátran próbálkozzon meg vele, hiszen ebben a könyvben is  megmutatta mennyi minden rejlik még benne és én bátran merem azt kérni, hogy  legközelebb ne legyen rest és vágjon bele egy új műfajba. Lepjen meg minket. 

A vége felé kezdett sokkal jobban beindulni a könyv és kezdtek felpörögni az események,  olyannyira, hogy csak kapkodtam a fejem ide-oda és próbáltam összetenni a kirakós  darabkáit.

Szóval én nagyon imádtam! Örültem, hogy az írónő újabb műfajt csempészett a  történetbe, de én azt mondom, hogy többet akarok! Legyen még több és több! 

Kedvenc idézetem a könyvből: 

“- Te vagy aki kárpótol mindenért – mondta, majd szorosan megölelt. – És te vagy, aki  mindent el fog venni tőlem.”

5/5

A ​vasárnap délutánok lélektana

Tartalom:

“A kétgyermekes, frissen elvált Zsuzsi épp most múlt negyvenéves. Örül, hogy végre őszintén szembenézett magával és büszke rá, hogy kellően erős volt, és végre elérte a vágyott szabadságot. Ám a hétköznapjai a válás után sem változtak. Az élete a gyerekek és a munka körül forog, pörög a mókuskerék és ő még mindig nem találja magát, a lányt, a nőt, akit valahol, talán húsz éve elveszített. Nyugalomra vágyik, arra, hogy legyen ideje feldolgozni a negyvenedik születésnapot, és átgondolni a jövőt.
Amit akár máshol is elképzelhetne… Mondjuk, Olaszországban?

Ekkor akad a kezébe egy hirdetés, miszerint egy olasz városka még fizetni is hajlandó, ha valaki odaköltözik. Miért is ne vágna bele? Mit veszíthet, és mit nyerhet, ha mindent maga mögött hagy?

Zsuzsi kapott egy második esélyt, mégpedig az egyszerűbb, lassúbb, őszintébb létezésre, ahol minden nap a vasárnap ígéretét hordozza magában.
Vajon tud-e élni a lehetőséggel? Megtalálja-e új hivatását, megkapja-e gyerekei bocsánatát, az új szerelmet?”

Egy könyv, amely megmutatja, hogy a saját boldogságod a legfontosabb.

Egy tanulságos történet arról, hogy sosem elégedhetsz meg az elég jóval. Egy bátor, törtető, amely támaszt, vigaszt és irányt mutat neked.

Nekem kicsit érdekes volt. Szerencsésnek mondhatom magam abban, hogy most teljesen kiegyensúlyozott vagyok párkapcsolatilag is, de volt, amikor ez sajnos nem így ment. És azt az időt juttatta eszembe a könyv egyik fele. Amikor boldogtalan voltam egy olyan kapcsolatban, amiből csak nagyon nehezen sikerült végül kilábalnom. Így a főszereplőnk érzéseit egy kicsit át tudtam érezni ezzel kapcsolatban, bár én nem kezdtem új életet Olaszországban.

Zsuzsi egy egyszerű nő. Nem azt mondom, hogy átlagos mivel szerintem igazán belevaló, bátor és talpraesett. Igazi motiváció erő azoknak, akik kezükbe veszik a regényt és együtt járják végig vele az utat. Azt az utat, ami a boldogság felé vezet. Én örültem, hogy kaptunk egy ilyen karaktert is, hiszen megmutatja az olvasóknak, hogy nem mindig kell erősnek mutatnod magad, néha te magad is hibázhatsz, elbizonytalanodhatsz. Muszáj megmutatni, hogy nem mindenki tökéletes és ez nem baj! Sok regényben olvasható olyan tökéletes női karakter, aki szinte bálványként áll az olvasók előtt. „Ha ilyen tökéletes leszel, mint én, gazdag leszel, menő és szexi pasid lesz, aki egy csődör az ágyban…” Végre kaptunk egy igazi nőt Zsuzsi személyében.

Nekem ez tetszett az egész könyvben a legjobban!

Hibázni pedig lehet. Arra van, hogy utána átgondoljuk mit is rontottunk el és javítsunk rajta, vagy éppen tanuljunk belőle, vagy kiálljunk magunkért és azt mondani elég volt. Ez a könyv ezt mutatja meg.

Számomra a könyv igazan érdekes volt. Először kicsit meglepődtem a stílusán és tördelésén, de aztán ahogy előre a story egyre jobban belejöttem és nem csak megszoktam, de élvezettel olvastam is.

Szerintem ez az a könyv, amely iránytű lehet olyan nők számara, akik kissé megrekedtek és nem látják a fényt az alagút végén. De azoknak is, akik csak egy könnyed kikapcsolódásra vágynak egy cédrus alatt, egy nyári meleg napon.

Köszönöm a kiadónak és az írónőnek is a lehetőséget és a bizalmat, hogy előolvashattam a könyvet. Kíváncsian várom az írónő további könyveit is.

Most pedig irány Olaszország! Ciao bella.

Kedvenc idézetem a könyvből:

“Mikor adtál valakinek úgy valamit, hogy nem vártál cserébe semmit?”

5/5

Rubinvörös (Időtlen szerelem 1.)

Tartalom:


“Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről. Amíg egy napon egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – a 19. és 20. század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje tetejére áll minden!”


Csodás borító, figyelemfelkeltő és érdekfeszítő fülszöveg és mégis egy eléggé unalmas könyv.

Sokan ajánlották ezt a sorozatot azzal a felkiáltással, hogy letehetetlen és nem lehet vele betelni. Nos én oké, hogy két nap alatt kiolvastam, viszont nagyon unatkoztam rajta egészen az utolsó 60 oldalig, amikor is végre-valahára belepörgetett az írónő kissé az eseményekbe. Hiszen minden megvolt egy jó kis időutazó story-hoz, amitől az ember eldobja az agyát. Na ehhez képest én majdnem bealudtam rajta és csak azt vártam, hogy túl legyek rajta és reménykedtem benne, hogy a kivetkező rész már érdekfeszítőbb és izgalmasabb lesz.

Kezdjük azzal, hogy maga az ötlet zseniális, a fülszövegig. Egy időutazó család, ahol nem mindenki örökli ezt a képességet.

És erre mit kapunk?

Egy hisztis háztartást, ahol csak azt figyelik a drága kicsi lánynak mikor kezd már el fájni a feje és amikor hirtelen ez megtörténik, úgy viselkednek vele mint egy hímes tojással. Nem viccelek az első majdnem száz oldal erről és arról szólt.

Csak egyet mondok erre. Ha nem ad az írónő kellő információt magáról a saját világa felépítéséről, vagy valami támpontot az olvasónak, akkor az egész történetet nem fogja érteni. Úgy ahogy Gwen is mi is csak úgy belecsöppenünk, ami igazából nem lenne baj, ha a továbbiakban kellő információval szolgálna nekünk az olvasmány kapcsán. De semmi… Időutazás, ellopott szerkezet, agymosás… Mind olyan dolog, ami izgalmasnak hangzik és gyakorlatilag morzsát sem nagyon apunk belőle. Mintha az írónő elhúzná az olvasó előtt a mézesmadzagot, hogy azt kövessék, aztán semmi.

Az ide oda utazgatás egy idő után már nagyon untatott…

A főszereplőnk dilemmája pedig egyszerűen nem fért a fejembe. Több mint 100 oldalig kellett várni arra, hogy végre kinyögje az anyjának, hogy “Anya én örököltem azt a bizonyos gént, ami az időutazásért felelős, nem az unokatesóm…, amúgy ne tarts hülyének.” Holott ezzel a dologgal a családja teljesen tisztában van, még ha nincs is mindenki beavatva a részletekbe. Ő egy olyan szereplő akit nem tudok hova tenni. Hiába íródott E/1-ben a könyv, gyakorlatilag alig tudunk meg róla valamit, vagy azt hogy most miért is zúgott bele annyira Gideon-ba, vagy éppen ugyan ez fordítva.

A másik szereplő Gideon sem aratott nálam osztatlan sikert. Tipikus bunkó, nagyképű fiú, akibe a főhősünk azonnal belehabarodik, mert olyan jóképű, de utáljak egymást. Aztán hopp elcsattan egy csók és hirtelen szerelem… Na ne már… 

Én nagyon erőltetettnek éreztem ezt az egészet benne. Nem érzem a két szereplő között azt a bizonyos szikrát. Piszkálni egymást azt tudják. Együtt dolgozni még úgy ahogy. Na de szerelmesnek lenni? Ugyan… Mintha egy rosszul előadott szerelmi jelenetet néznék végig, amire azt ordítanám, hogy hagyják abban, mert nincs meg közöttük az a kémia, ami ahhoz kell, hogy elhitessék velem, hogy ők halálosan szerelmesek egymásba…

Az egész könyv olyan akár egy felvezetés, amely sajna nem sikerült annyira jónak, hogy ez után azt mondaná bárki, érdekel, hogy mi is jön ez után. Szerencsére én nagyon is kíváncsi vagyok. De nem Gwen-re, vagy Gideonra, hanem éppen ellenkezőleg. Lucy-ra és Paul-ra. Mi lett velük, mi az isten történt?

Szóval összegezve, sokkal többet vártam tőle, de kíváncsi vagyok mik lesznek a továbbiakban.

Kedvenc idézetem könyvből:

Az Opál és a Borostyán az első pár,
Az Achát B-dúrban énekel, a farkas avatár,
Duettet – Solutio! – dalol az Akvamarin,
S eljő a hatalmas Smaragd és Citrin,
A két iker-Karneol és Skorpió,
S a Nefrit, a nyolcadik, Digestio!
E-dúrban zeng a fekete Turmalin,
A Zafír az F-ben a kristálytiszta szín,
S egyszerre csendül fel a Gyémánt,
Tizenegy és hét, előlép az oroszlán.
Projectio! Az idő szerteszéled,
A Rubiné a kezdet s mind vele ér véget.

(Részlet Saint Germain gróf titkos feljegyzéseiből)”

5/3

Vonzó hagyaték

Tartalom:

“Szenvedélyes vágy és örökölt gyűlölet
A küzdelem Weston Lockwood és köztem évtizedekkel a születésünk előtt kezdődött. A nagyszüleink a legjobb barátok és üzlettársak voltak, legalábbis a nagyapám esküvője napjáig – ekkor a menyasszony kibökte, hogy képtelen hozzámenni feleségül, mert Weston nagyapjába is szerelmes. A két férfi éveken át nagy harcot vívott Grace Copelandért, aki egyébként szintén az üzlettársuk volt, azonban egyikük sem tudta teljesen megszerezni a nő szívét. Végül hárman háromfelé mentek.
A nagyapáink mást vettek feleségül, és a két férfi ádáz ellenfelekké vált az üzleti életben is. Apáink is folytatták az idővel megszokott küzdelmet. Majd Weston és én is. Igyekeztünk a lehető legnagyobb távolságot tartani egymástól. Az a nő azonban, aki miatt egykor kirobbant a háború, meghalt, és a világ egyik legértékesebb szállodáját váratlanul a nagyapáinkra hagyta, hogy osztozzanak meg rajta. Úgyhogy most itt vagyok egy szállodában azzal az emberrel együtt, akit születésemtől fogva gyűlölnöm kellene, és próbálom megoldani ezt az örökül kapott, bonyolult helyzetet.
Szokás szerint hamar egymás torkának estünk. Szívből gyűlöltem Weston Lockwoodot: magas volt, okos, fennhéjázó és túlságosan is jóképű. Tűz és víz voltunk. A családunk már megszokta a háborúskodást. Azonban volt egy apró kis gond. Valahányszor összevesztünk Westonnal, végül valahogy mindig az ágyban kötöttünk ki.
A New York Times bestsellerszerző, Vi Keeland az év legszenvedélyesebb romantikus történetét hozza el az olvasóknak.



Nagyon is vonzó ez a történet.

Vi Keeland legújabb könyv újra olyan magasságokba repített, amit már nagyon régóta vártam nem tudtam a történettel egyszerűen betelni.

Róma és Júlia történet.

Legalábbis amikor elolvastam a fülszöveget, nekem rögtön ez ugrott be és ezért us vártam annyira, hiszen tudom, hogy az írónő csavarni fog egy akkorát ezen a szimpla romantikus szálon, hogy padlót fogok tőle. Meg is kaptam a várva várt hatást. 

Egyrészt kezdem a női főszereplőnkkel.

Fifi egy igazán belevaló karizmatikus nő, aki elveszi amit akar, de meg is küzd érte. Kiválóan megállja a helyét egy férfiak által uralt szakmában és az apjával szemben is. Talpraesett és önálló karakter, aki végre tudja is, hogy mit akar. Méghozzá született ellenségét akarja magában. Amikor legelőször megtapasztalhatjuk azt az eget rengető feszültséget, amit a két főszereplő között gerjed, valahányszor veszekednek, ez eléggé gyakran megesik, az olvasó először nem is tudja hova kapja a fejét. De ami a számomra a legjobb volt az egészben az, hogy Fifi egyszer sem megy át szende kis szűz lánykába, valahányszor Waton ráparancsol, hogy azonnal tolja le a bugyiját, ő sem rest azt mondani neki, hogy fogja be és azonnal bas.. meg. Egy nő aki tudja mit akar és végre nem egy rinya gép, aki azért sír mert akarja a pasit, de mégsem és kb. száz oldalig ezt halhatjuk. Nem rögtön a közepébe vágunk. Végre és köszönöm! annyira elegem volt már a nyávogós picsákból, akik csak teszik az agyukat, hogy jaj kell nekem, de mégsem és jönnek a nagy sóhajok. Nem. Fifi megragadja és magának követeli azt amit akar. VÉGRE!

Weston már eléggé más tészta volt. Alapból mindig úgy kezdünk, hogy látunk egy félistent, akinek akkora az egója mint egy hegy és általában mindig hozzájárul az is, hogy egy ordas nagy barom is egyben. A legérdekesebb, hogy ő volt az egyetlen férfi karakter a Vii Keland könyvekből akit nem gyűlöltem meg első kézből inkább mulatságosnak találtam, ahogy folyton piszkálja Fifit és kialakult közöttük egy ilyen adok-kapok. Ami egy idő után mindig egy nagy veszekedős sex-be torkollott. Tudtam, hogy az írónő ezt a karakterét is sokkal jobban fogja majd árnyalni, de erre nem teljesen számítottam. Ugye mint sok olvasója tudja, hogy az írónő szerezi keverni a romantikus erotikus könyveit igen komoly témákkal is, mint a családon belüli erőszak és más hasonló kemény témákkal. Ez a könyv sem maradhatott ki a sorból és West sem. Annyit elárulok, hogy a látszat csal vele kapcsolatban.

A történet miszerint két család már harmadik generációban hadban áll egymással nagyon tetszett. Imádtam ezt a szálat benne és felettébb érdekesnek és izgalmasnak találtam. Nem tudtam nem imádni! A történet sok igazságot foglal magában és felnyitja az olvasok szemét bizonyos dolgokra.

Összegezve. Nem tudom, hogy ez a könyve, vagy a Viszony viszi-e a pálmát az írónő összes könyvei közül, mert nagyon nehéz választanom. A Viszony a lelkemig hatolt és teljesen összetört, annyira, hogy sokszor felemlegetem és átélem magamba a történetet, mert bennem mély nyomot hagyott. Ez a története pedig igen közel áll hozzá és teljesen át tudtam élni.

Megéri még mindig az írónőtől olvasni!

Kedvenc idézeteim a könyvből:

“A keserédes emlék is jobb, mint a megbánás.”

„Tudod, mi értelme van az akadálynak?
– Micsoda?
– Próbára tesz, hogy érdemes vagy-e a győzelemre. Mégis hogy mutatod meg valakinek, hogy érdemes-e harcolni érte, ha nem győzöl le minden utadba kerülő akadályt? Ha csak üldögélsz a seggeden, és meg sem próbálod… – Megrázta a fejét. – Ezek szerint nem érdemled meg a győzelmet. Azt hittem, ennél tökösebb vagy, kölyök!” 

“Amikor valami jó történik, az első reakciónk az, hogy megünnepeljük egy koccintással. Amikor valami rossz történik, azért iszunk, hogy felejtsünk. És amikor semmi nem történik, azért iszunk, hogy történjen végre valami. Ezért vagyunk alkoholisták.”

5/5