Enyém leszel

A tiéd vagyok!


Kis apróság, de hatalmas élvezet. Na jó ez így kissé furán hangzik, de akkor is ez az igazság. Ha előveszem az írónő bármelyik könyvét  vagy utóbbi esetben novelláját  egyszerűen sosem csalódok egyikben sem. Pedig ez most tényleg csak egy kis szösszenet volt, de egyszerűen annyira jó, hogy nem lehet kihagyni.


Csattanós, poénos és szenvedélyes. Pont ahogy az írónőtől az elvárható. Nem lehet egyszerűen nem szeretni!


Igaz én is jóval többet szerettem volna belőle kapni, nem csak ennyit. Hiszen ez megérne egy teljes könyvet, mi az, hogy nem írta meg??? Nekem kell az a könyv! De így is teljesen meg vagyok vele elégedve, mert bemutatja az írónő zsenialitását és azt, hogy miért van ő jut eszembe először ha egy jó romantikus, erotikus könyvet, vagy novellát akarok olvasni.

Virágot ​Algernonnak

Tartalom:

“Ennek a regénynek rendhagyó a története: először novella volt, szépirodalmi és tudományos-fantasztikus antológiáknak egyaránt kedvelt darabja, utána televízió-dráma lett belőle, s csak azután teljes jogú és méretű regény. Nem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is magának követeli Keyes művét: a gyengeelméjű Charlie Gordon zsenivé operálása, majd eredeti állapotába való rohamos visszahanyatlása valóban hálás témája lehet a science fiction népszerű műfajának. De ez a regény több merőben fantasztikus témánál: mélységesen hiteles lélektani rajza egy rokonszenves személyiség fejlődésének, s a tragédiába torkolló befejezés mégsem elkeserítő, hanem felemelő: Charlie Gordon a mesébe illő pálya befutása és a végső zuhanás után is megőrzi emberi tartását, élni akarását, optimizmusát.”

Egy klasszikus, amibe nagyon nehezen kezdtem bele, nehezen haladtam vele, de úgy megkedveltem, hogy talán életem egyik legjobb olvasmánya lett.

Amikor kiderült az olvasó klubban, hogy ezt a könyvet fogjuk közösen majd kibeszélni kissé megijedtem. Mostanában elkezdtem ugyan klasszikusokat olvasni és szemeztem is vele, de elvetettem, mert sem a fülszövege, sem a borítója nem tetszett és nem föllőtt hozzá a fogam. Egyszerűen csak húztam és halasztottam, de végül kézbe vettem és felütöttem. Aztán beszippantott a világa.

Egy nagyon nehéz és érdekes témát feldolgozó alkotás, amit örülök, hogy felnőtt fejjel a kezembe vehettem, mert így élvezni és megérteni is tudtam.

Nagyon féltem tőle. Attól tartottam az egészet egy kínszenvedés lesz végigrágni, semmit nem fogok belőle megérteni, vagy felfogni, vagy egyszerűen csak annyira unatkozni fogok rajta, hogy egyszerűen félbehagyom. Nagyon örültem, hogy nem ez történt és tényleg egy olyan írást kaptam a kezembe, amelynek értéke van és ad is valamit magából az olvasójának.

Nem egy egyszerű regény, ahogy a témája sem az, de aki ráveszi magát arra, higy felüsse és elolvassa az első szót nem fogja megbánni, mert onnantól kezdve biztos vagyok benne, hogy nem fogja tudni letenni. Még azokat az olvasókat is rabul ejtheti, akiket egyáltalán nem mozgatnak meg az ilyesfajta témák, vagy gondolatok, de szerintem ők is megtalálják benne azt az értéket, amitől különleges lesz számukra ez a könyv.

A történet maga nagyon aranyos, de ugyanakkor mélyenszántó, megbotránkoztató és elgondolkodtató. Én csak ajánlani tudom mindenkinek, mert tényleg érdemes elolvasni. Megmutatja az igazi emberi értékeket és felnyitja az olvasó szemét. Új perspektívában mutatja be neki a világot és ő úgy fog rácsodálkozni, akár egy kisgyerek és várni fogja azt, hogy a könyv által tovább tanulhasson és felfödjön.

Charlie egy olyan karakter lett a szememben, akár egy hús-vér ember, aki valóban létezett és ő vetette mindezt papírra. Az író kiválóan alkotta meg és általa egy olyan személyiséget hozott létre, akivel az olvasó saját maga is tanulhat.

Meleg szívvel ajánlom bárkinek! Érdemes belekezdeni, ne ijedjetek meg attól, hogy klasszikus, régi. Ugyan olyan, sőt talán még nagyobb értéke van mint a mostani könyveknek, neked csak annyit kell tenned, hogy kinyisd és hallgasd végig.

A könyvnek a hatása biztos nem marad el miután elolvastad!


Kedvenc idézeteim a könyvből:

“Milyen másnak látom őket most! És milyen ostoba voltam, amikor egy percig azt hittem, hogy a professzorok szellemóriások. Emberek ők, s attól tartanak, hogy a világ rájöhet erre.”

“Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést.”

5/5

Egomániás

Tartalom:

“Akkor ​találkoztam Drew Jaggerrel, amikor éppen betört a Park Avenue-i irodámba. Még azelőtt tárcsáztam a 911-et, hogy kipróbáltam volna rajta a vadiúj, szuper menő Krav Maga tudásomat. Gyorsan leállított, miközben jót kuncogott a nevetséges támadási kísérletemen.
Naná hogy az illetéktelen behatolónak arrogánsnak kellett lennie. Aztán kiderült, hogy nem is volt annyira illetéktelen.

Drew éppenséggel az irodám jogos tulajdonosa volt. Épp szabadságon volt, amíg a saját flancos irodáját újították fel. Amit egy csaló adott nekem bérbe úgy, hogy az valójában nem is volt bérelhető. A fickó tízezer dollárral megrövidített.

Másnap, a rendőrségen töltött hosszú órák után Drew-nak megesett rajtam a szíve, és tett egy olyan ajánlatot, amit nem utasíthattam vissza. Cserébe, hogy felveszem a telefonjait, amíg a titkárnője szabadságon van, ott maradhatok az irodában, amíg nem találok magamnak másik helyet. Minden bizonnyal hálásnak kellett volna lennem, és befognom a számat, amikor meghallottam, milyen tanácsokat ad az ügyfeleinek. Nem bírtam megállni, hogy elrejtsem a véleményem. De nem számítottam arra, hogyan reagál a testem minden egyes vitánkra. Pláne hogy úgy tűnt, mi csak vitatkozni tudunk.

Mi ketten épp egymás ellentétei voltunk. Drew egy keserű, haragos, a párkapcsolatokat bámulatosan pusztító fickó, miközben az én munkám meg az, hogy segítsek az embereknek megmenteni a házasságukat. Az egyetlen közös dolog köztünk, az az iroda, amin osztoztunk. És a vonzalom, amit napról napra egyre kevésbe tudtunk tagadni.”

Ez volt az a Vii Keland könyv, amitől kicsit többet vártam volna. Maga a történet nagyon tetszett, de valahogy számimra nem ütótt eléggé hatalmasat, persze a kellő konfluktus megvolt benne és a tűz, de nekem sokkal több és egetrengetebőbb párharc kellett volna. Én nem érrztem azt a bizonyos leszakad az ég, ha ez nem így lesz.

Amúgy talán ez a könyve sikerült az írónőnek a legaranyosabbra. Maga a konfrontáció is egy nagyon szeretetteljes és aranyos dolog, továbba most úgy éreztem a férfi főszereplőnk sem egy hatalmas segfej. Igen az a címe, hogy Egománisá és ténylegvoltak neki ilyesfajta beszólásai, de ezt a karaktert nem mondanán énközpontúnak. Sőt. Az elejétől fogva azt mutatta meg, hogy ő egy nagyon is jótét lélek, aki csak segít a másidkon. Oké persze voltak olyan pillanatok, amikor én is lekevertem volna egyet neki, de sosem érezette azt velem a könyv, hogx ez a férfi egy egocentrikus paraszt. Érdekes az írónő könyveinél, hogy a férfi karaktereket mindig csak a végére kedvelem meg, hiszen addig a pontig azért utálom őket, mert na azok a karakterek tényleg énközpontúak.

Imádtam Drew-et, mert egy hihetetlenül jó ember, persze az íronő azért kellően árnylata, hogy azért ne egy angyalkát lássunk benne, de azért ne is magát az Ördögöt, de én nem tudtam nem szeretni az első perctől fogva.

Emerie nem hagyott túl nagy nyomot bennem. Olyan nem is volt rossz, de nem is volt a legjobb. Átlagosnak sem mondanám, mert akkor egy buta szőkét írnék ezáltal le. Egyszerűen úgy a kettő között. Drew-el viszont imádtam! Ezt a párost lehetetlen elfelejteni, mert egy légtérben egy válási ügyvéd és egy házassági tanácsadó már alapbol is fergetegesen hangzik és erre még rájön az izzó parázs is, ami a kezdetektől kettőjük között szikrázik.

Az egyetlen bajom az volt benne, higy a fülszöveg teljesen elmondta az első 40 oldalt és utána is sejthető volt, hogy mi ia fog kivetkezni, de összességében nekem tetszett.

Csak kicsit többet vártam! Valami jo nagy botrányt, esetleg egy hatalmas veszekedésty vagy egy olyan női ellenfelet, akitől a hajam az égnek áll. Sajnos ez nem teljesen volt meg benne, ezért a külső ingerek számomra nem is voltak olyan hatalmas vonumelőlegesek.

De mindig megéri elolvasni az írónő könyveit.


Kedvenc idézeteim a könyvből:

“Sokszor pont azok, akik a legkeményebb külsővel rendelkeznek, viselik a legvastagabb páncélt a lelkük körül.”

“Néha a legrosszabb ötletből lesz a legjobb szórakozás.”

5/4.5

A dél királynője

Tartalom:


“özponti ​Bűnügyi Hivatal Azonosítási főosztály Nyilvántartási szám: 8653690PA/42 Név: Teresa Mendoza Chávez; Beceneve: Mexikói Személyleírás: Szeme: fekete; haja: fekete; különös ismertetőjele: nincs; testmagassága: 1,65 cm; sovány testalkatú. Bűnügyi leírás: Született: Culiacán, Sinaloa, Mexikó. Apja spanyol, anyja mexikói. Élettársi viszony a Juárez klánnal kapcsolatban álló Raimundo Dávila Parra (Gringó Dávilá) pilótával. Spanyolországba menekül. Melilla. Kapcsolat az éjszakai bártulajdonos Dris Larbival. Algeciras. Gibraltár. Kapcsolat a vitorlázó repülő Santiago López Piesterrával. Cigaretta- és kábítószer-kereskedelem. A határőrség által őrizetbe véve. Átszállítva az El Puerto de Santa Maria fogházba. Arturo Pérez-Reverte: Spanyol újságíró, író. 1951-ben született Cartagenában. Huszonegy éven keresztül haditudósító. Riportokat készít Cipruson, Libanonban, Eritreában, Nicaraguában, Líbiában, Angolában, Szerbiában és Boszniában. Az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol prózaíró, számos hazai és nemzetközi irodalmi díj kitüntetettje. 2003-tól a Spanyol Királyi Akadémia tagja. Különös vonzódást érez titokzatos, kalandos történelmi események, dokumentumok iránt, s nem egy könyvében a rejtélyek nyomába ered. Regényeit a krimibe illő fordulatos cselekményszövés és a rendkívül érzékletes környezetrajz tette világszerte közkedveltté. Műveit 23 nyelvre lefordították, négyből filmet forgattak. Magyarul két regénye jelent meg: A flamand tábla rejtélye (1996); A vívómester (2003). Legújabb munkája A Dél Királynője.”

Egyik nagyon jó barátnőm ajánlotta nekem ezt a könyvet. Tudni kell róla, hogy imádja a maffia és a kokainbárós történeteket, persze csak azokat  amik valósan mutatja be ezt a kegyetlen és hideg világot, nem pedig tündérmeséknek állítják be őket.

Így nagy nyugalommal bele is kezdtem az egészbe és bevallom az eleje nagyon is tetszett. Aztán jött egy olyan beszélgetésünk barátnőmmel, hogy én azt hitte ez a mű egy valós személyről szól és ezek benne tényleg megtörténtek. Majd jött a nagy pofára esés, amikor kiderült, hogy ez az egész a képzelet szüleménye és az író ezt az egészet csak kitalálta.

Na nálam itt szakadt el valahogy a cérna.

Ugye mint mondtam az eleje nagyon jó volt. Érdekfeszítő és izgalmas, tudni akartam mi, hogy után fog következni. Erre ez az egy mondta számomra olyan volt mintha ledőlt volna egy kártyavár. És a legnagyobb rombolást az író azért végezte, mert számomra teljesen olyan volt az egész és úgy is lett megírva, mintha ő lenne a nagy hős, a nagy író, aki minden bátorságát összeszedve elkezdte huzigálni az oroszlán bajszát. Erre kiderül, hogy ez az egész ajnározás csak egy nagy vicc…

Senki ne értsen félre nagyon jól tudom, hogy minden könyv egy-egy író agyszüleménye, de amikor már elhiszed, hogy mind ez tényleg megtörtént és kezded magad beleélni, akkor jön ez a kis fricska és elveszi a kedved. 

Amit én nagyon sajnálok.

Tényleg nagyon jó történetnek ígérkezett és lehet máskor még egyszer nekifutok, majd már úgy hogy tudom ez az egész egy fikció, de most ez kissé mellbe vágott és nem akartam folytatni.

Csillagtalan tenger

Tartalom:

“A ​rajongók millióit világszerte meghódító Éjszakai cirkusz szerzője egy titkos föld alatti világban játszódó, kortalan szerelmi történettel tér vissza, melynek a szereplői kalózok, festők, szeretők és hazugok, valamint egy gyönyörű, csillagtalan tenger.

Zachary Ezra Rawlins egy nap rejtélyes könyvet talál az egyetemi könyvtárban. A szerelmes rabokról, kulcsgyűjtőkről és névtelen őrzőkről szóló történetek olvasása során ugyanis felfedez valami furcsát: a lapok egyszer csak a saját gyermekkorát kezdik el leírni hihetetlen pontossággal. Miközben értetlenül áll a megmagyarázhatatlan jelenség előtt, és kétségbeesetten igyekszik rájönni, hogyan örökítették meg az élete történetét, Zachary rábukkan néhány nyomra – egy méhre, egy kulcsra és egy kardra –, amelyek elvezetik egy titkos New York-i klub álarcosbáljába. Nem sokkal később pedig egy régi könyvtárban találja magát, amely mélyen a föld alatt rejtőzik, és igazi csodákat rejt.

Ezen a helyen elveszett városok vannak, és szeretők lakják, akik az idő határait átlépve az ajtórések alatt csúsztatják be egymásnak a leveleiket, miközben a halottak elfeledett történeteket suttognak. Zachary megismeri az őrzőket, akik nagy áldozatot hoztak azért, hogy megvédjék ezt a világot, akik feláldozták a szemük világát és a nyelvüket, hogy megóvják az archívumot. És találkozik azokkal is, akik el akarják pusztítani. Összefog Mirabellel, a hely elszánt, rózsaszín hajú védelmezőjével, és Doriannel, a jóképű, mezítlábas férfival, majd bejárja a kanyargós alagutakat, a félhomályos lépcsőket, a zsúfolt báltermeket és a varázslatos világ édes ízű tengerpartjait, közben pedig ráébred, hogy mit is kell tennie. Nemcsak abban a rejtélyes könyvben, hanem a saját életében is.”

Hát ez az a könyv, amely teljesen összezavart.

Erin Morgenest írónő nagy sikerű Éjszakai cirkusz című könyve után hatalmas lelkesedéssel várta mindenki uj, magyarul megjelenő, felnőtt, fantasy könyvét, amelyet az első könyv sikere után szinte mindenki el akarta olvasni. Én is hasonló képen voltam vele, hiszen a másik könyve hatalmas kedvencemmé nőtte ki magát. Éppen ezért a megjelenését követően be is szereztem. 

Igaz másodjára vágtam bele újra, egy évvel az első nekifutásomnak után és nagyon vegyes érzelmeket keltett bennem.

Első olvasásra nem tudott a sorokhoz szögezni. Érdekesnek is találtam, mert bár ugye az Éjszakai cirkusz is lassan indul be, ott a folyamatos feszültség és izgalom odakötötte az olvasót a papírhoz és nem is akart kiszakadni abból a világból. Fülszöveg alapján ugyan erre számítottam a Csillagtalan tengernél is, hiszen elég figyelemfelkeltő és hangzatos. Azonban amikor először belekezdtem egyszerűen annyira nem kötött le, hogy nagyjából a 60. oldalon abba is hagytam. Most az újrakezdésben is eléggé nehezen haladtam vele, ami azért furcsa számomra, mert maga a történet nagyon érdekes és precízen felépített, azonban számomra kissé túlságosan is túlzsúfolt volt. Mintha az írónő mindent egy történetbe akart volna beleszuszakolni és ez sajnos meg is látszik a történeten. Nekem kissé talán túlságosan is zavaros volt. Az írónő annyira bonyolultra akarta megírni a történetet, hogy sajnos én is belebonyolódtam. Egyszerűen nem is értettem mi ez az egész, próbáltam benne valami olyat találni, ami ott tart, de ha találtam is az azonnal elugrott előlem.

Mert ilyen volt maga a történet is.

Ide-oda ugrált téren és időn keresztül és ezzel nem hogy nagyobb lelkesedést váltott volna ki belőlem, hanem inkább felhúzott. Hiszen amint belekezdtünk valamibe és már beindult volna a történet vagy kezdett volna egy kicsit érdekesebbé válni, hopp, már váltunk is át egy másikba, ami teljesen megzavart egyszerűen olyan élesek voltak ezek a váltások, hogy egyik történetre sem tudtam teljesen koncentrálni és megkedvelni sem. Túl gyorsak és hirtelenek voltak. Amint belekezdtünk egybe, azonnal jött a következő. És csak pislogtam és könyörögtem, hogy, most már aztán elég legyen.

A gyors váltásokhoz képest az a legérdekesebb, hogy unalmas volt a könyv. Egyszerűen nem volt meg benne az a fajta lendület, amit elvártam volna tőle, csak ide-oda sétált az idegeimen mire azt hittem most sem fogom tudni végig olvasni. 

Egyszerűen nem kötött le.

Ez a legfurcsább az egészben, hiszen mindenki azt hinné egy páratlan történet, amelybe szinte beleveszik az olvasó. Sajnos én nem így éreztem. Egyáltalán nem tudott beszippantani a világa  hiába voltak gyönyörűen és prózaian megírva a sorok, a szépsége nem javított azon, hogy kibírhatatlan volt.

Pedig tényleg rengeteg lehetőség volt benne!

Az alap story még úgy ahogy tetszett is. Érdekesen volt felépített benne minden egy nem mindennapi szerepfelosztással. De ezek az éles váltások mindent elrontottak. Az apró történetek is benne nagyon ütősek voltak és maga a mondanivalója is nagyon szép és ízléses volt. Olyan idézeteket lehet belőle kivenni, amik csodálatosak és lélekmelengetőek, de így egyben nagyon sok volt ez az egész. Mint egy cunami, ami elárasztja az olvasót.

Sajnos azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem közelíti meg az Éjszaki cirkuszt számomra.


Kedvenc idézetem a könyvből:

“Ne félj, a sorsunkat nem veheti el tőlünk senki, mert ajándékba kaptuk!”

„Mindenki a csillagok után vágyik. Mindenki azt akarja megkapni, amit nem érhet el. Az emberek a kézbe akarják venni a különlegeset, és valami rendkívülit akarnak a zsebükben hordani.”

Az összes történet ilyen. Mintha egy nagyobb elbeszélés darabjai lennének. Mintha történne még valami a könyv lapjain túl is.”

Ha minden vég egy kezdet, akkor minden kezdet egy vég is?”

„-Mindenki másként értékel egy játékot, vagy egy könyvet. Számomra van mondanivalója, mások számára viszont unalmas. A történetek személyes jellegűek. Van, aki képes azonosulni velük, van aki nem.”


5/2,5

Omladozó ​királyság (A Royal család 5.)

Tartalom:

Mióta Hartley Wright találkozott Easton Royallal, az élete fenekestül felfordult. Minden sarok mögött ellenség, minden ajtó mögött veszély rejlik. Amikor beüt a tragédia, ami elragadja az emlékeit, a lány már senkiben sem bízhat, még a kék szemű fiúban sem, aki azt ígéri, minden rendben lesz.

Mert míg Hartley emlékei tele vannak fehér foltokkal, az ösztönei azt súgják, hogy Easton veszélyes. Képtelen eldönteni, hogy a fiú vajon a kígyó az édenkertben, vagy az esélye a megváltásra. A káoszt, ami vele jár, képtelenség kezelni, az érzések pedig, amiket őbenne kelt, túl zavarosak ahhoz, hogy kibogozza őket.

Easton azt akarja, hogy a lány emlékezzen. Hartley szerint jobb felejteni.

És talán igaza van.

Tragédia. Árulás. Bizalom. Hartley-nak szembe kell néznie a tényekkel – a Royalok elől képtelenség menekülni.

Tanulj meg a szabályaik szerint élni, vagy a vesztedet okozzák.”

Ez a záró kötet most tett tönkre.

Ezek a Royal fiúk aztán nem aprózzák el a végkifejletet, főleg azért mert a 3.5 és 4. részek  nagyon laposra sikeredtek, de úgy tűnik a végére azért behozták. Éppen ezért kissé féltem ettől a kötettől azt meg kell mondjam. Mivel a felsorolt két rész számomra egyáltalán nem szóltak akkorát mint az első három, éppen ezért nagyon ódzkodtam tőle hiszen azt akartam, hogy az egyik kedvenc sorozatom záró kötete kiüssön.

Az imáim úgy tűnik végre meghallgatásra találtak!

A Royal család zárókötete eléggé nagy durranás volt személy szerint, hozta az első három rész drámáit, élvezetét és szeszélyeit, amik a 3.5 és a 4. részből mind hiányoztak. És nem csapták el a végét! Halleluja! Tényleg lezártak mindent a végére, nem maradt egyetlen elvarratlan szál sem hála az égnek! Ettől is nagyon féltem, hogy az írónők elfeledkeznek néhány aprócska kis dologról, de szerencsére ez nem így történt és ráadásképpen nem csak úgy elvágták az egészet. Szépen kibontották mi és miért történt, illetve minden kérdésre végre megkaptuk a válaszokat.

Végre egy Royal-okhoz méltó befejezés!

Bár vérzett a szívem, hogy vége lett azért hullajtottam pár örömkönnyet is hiszen már nagyon régóta várok erre a befejező kötetre. Látszik is, hiszen kevesebb mint két nap alatt ki is olvastam az egészet. És egyszerűen egyáltalán nem csalódtam benne. A cselekmény pörgős volt sosem unatkoztam és hozta a szokásos Royal szintet, amit annyira megszerettem az első három részben és megszerettet velem az egész sorozatot. Nem unatkoztam, mert folyamatosan fenntartotta a figyelmem és mindig hozott valami újdonságot, ami miatt tovább kellett olvasnom, hiszen mindig tudni akartam mi is történik a következő oldalon.

És hogy mit gondolok most a főszereplőinkről?

Egyrészt azért is szerettem bele a sorozatba, mert mindegyik részben lét szemszöget követhetünk végig. Ezt mindig is szerettem egy könyvben hiszen szeretem tudni mi is jár egy férfi szereplő fejében éppen. És végre itt is beleláthattunk mindkét színfal mögé.

Eston Royal-t bár az előző részben nem igazan kedveltem megy most az írónők végre jobban kibontották mint karaktert és ismét előhozták azt az Easton-t akibe annyian beleszerettünk már a sorozat első részében is. Igaz szerencsére sokkal jobban el is mélyítették a karaktert, nem úgy mint az előző részben, hogy csak kis morzsákat kaptunk belőle, amik szinte semmit nem értek, de itt végre megismerhettük az igazi Easton-t és a démonjait. Amúgy az én szemembe hatalmasat nőtt ebben a záró kötetben és újra beleszerettem.

Hartley már kissé más tészta. Az előző részben nem tudtam mit is érzek vele kapcsolatban. Nem utáltam, de nem is lett a kedvencem, valahogy olyan slamposnak tűnt az egész csaj és ettől valahogy nem éreztem igazán a történet részének. De ebben a részben már szerencsére jobban kialakították az egész személyiségét. Ebben a részben inkább sokkal jobban ő került a reflektorfénybe, ami nem is volt akkora nagy baj.

Egyetlen kis problémám volt csak a történettel. 

Az ikrek bár itt kicsivel nagyobb szerepet kaptak mint az egész sorozatban eddig, de akkor is úgy érzem, hogy nagyon is kijárna nekik egy saját rész, hiszen nem csak az, hogy ők az egyetlen Royal-ok, akiknek nincsen saját része, de szerintem ugyan olyan érdekes lenne az ő történetük is, mint mondjuk Gid-nek. Ezt elég sok könyvmolynál is olvastam és sajnos-e miatt nem érzem teljesen lezártnak az egész sorozatot, hiszen két szereplő majdnem teljesen kimaradt a sorozatból. Nem értem miért nem letehetett nekik is adni egy kiegészítő kötetet úgy mint Gid-nek. Ez kicsit azért fáj, mert bár nem ők lettek a kedvenceim a sorozatban azért nagyon kíváncsi lennék az ő szemszögükre, illetve hogy vajon nekik is happ end lesz-e minden? Valahogy úgy érzem az ő történetük még nincs lezárva, éppen ezért még a sorozat sincs.

Összességében szerintem egy kiváló lezárás egy sokszínű sorozatnak, amely könnyen belopja magát az ember szívébe és kicsit tönkre is teszi.


Kedvenc idézetem a könyvből:

“-Az igazság ingatag fogalom, ami az egyének elfogult véleményén alapszik.”

5/5

Vuk

Tartalom:


“A rókalyuk folyosója tágabb lett, és a pitvaron túl, mint egy teknő, öblösödött a kamra, ahol halkan szuszogott a rókakölyök. A szőrös gomolyag mozogni kezdett, orra kutatva emelkedett a levegőbe…
„Vuk lesz a neve, mint öregapjának, ki első volt a nemzetségben. Vuk, ami annyit jelent, hogy minden rókának félre kell állni az útból, ha vadászatra indul.”
Az író igen népszerű állatmeséje a kisróka felnőtté válásáról szól; a rögös utat bejárva Vuk a Simabőrű Ember méltó ellenfele lesz.
A történetet, amelyet rajzfilmként szinte mindenki ismer, ezúttal az írói életművet megjelentető sorozat köteteként adjuk közre.”

Vadászok, utamból, kotródj!

Kiskorom kedvenc rajzfilmje volt a Vuk, amelyet szinte minden esete meg kellett nézni kazettán különben nem aludtam. Az aranyos kis mese sokunk kedvence is lett és nem tudnánk úgy visszaemlékezni a gyerekkorunk, hogy ne szerepelne benne, vagy ha esetleg meghalljuk a kis dalát ne énekelnék mi is még akár 30 évesen is.

Fekete István regénye alapján készült kis mese tehát sokunk kedvence lett, ám a regény komoly műként már inkább a nagyobbak szívébe zárult el. Kötelezőként a könyvet már sok gyerek is olvashatja, de ugye tudjuk milyen is az a kötelező a legtöbbünknek. Na én is ugyan igy voltam vele gyerekként. Nem akartam még a kezembe sem venni, most pedig már 25 évesen én magam vettem le a polcról és élvezettel olvastam az aranyos, magával ragadó, olykor szívfájdító sorokat.

Teljesen más mint maga a mesefilm.

Persze tudtam, hogy a mesét ez alapján a regény alapján készítették el, de nem gondoltam, hogy ennyi mindent megváltoztattak benne. 

Szóval kicsit meg is lepődtem ezen, de összességeben én nagyon szerettem. 

Kedvenc idézetem a könyvből:

“Vuk lesz a neve, mint az öregapjának – mondta. – Vuk, ami annyit jelent, hogy minden rókának félre kell állni az útból, ha vadászatra indul.”

5/5

Ne ​érezz, ne kérdezz!

Tartalom:

“Egy napon Elza lesz Arandelle királynője. Rengeteg felelősséggel és elvárással kell majd megbirkóznia, a megválaszolatlan kérdésekről nem is szólva. Vajon milyen vezető válik majd belőle? Mikor kell kérőt választania? És vajon miért él benne régóta mélyen elrejtve az érzés, hogy egy nagyon fontos része hiányzik?

Szülei váratlan halála után Elzának hamarabb kell választ találnia az életét övező számtalan kérdésre, mint remélte. A királyság egyetlen uralkodójaként magányosabbnak érzi magát, mint valaha. Amikor azonban titokzatos erők lépnek működésbe, Elza elvesztett gyermekkori emlékei kezdenek visszatérni – képek jelennek meg előtte egy hozzá nagyon hasonló kislányról. Hogy kitöltse a benne lakozó űrt, Elza embert próbáló utazásra indul jeges királyságán át, hogy visszafordítson egy szörnyű átkot …, és megtalálja Arandelle elveszett hercegnőjét.”


A klasszikus mesefilm „átdolgozása”.

A jégvarázs, amint megjelent a mozikban milliónyi ember szívebe lopta bele magát aranyos történetével és csodás animációjával, köztük engem is elkápráztatott és nagyon kíváncsian vártam már ezt a történetet, ugyanis érdekelt, hogy az írónő vajon mit tartogat ezzel a történettel nekünk. Sokan hangoztatták a könyv sikerét és ezen felbátorodva én is nekikezdtem. Hozzáteszem kiskoromban és most is szeretem a Disney meséket, az új átdolgozott filmeket rühellem csak, mint a Hófehér és a vadász…

Szóval kíváncsian kezdtem bele az újabb átdolgozásba, amely az eredeti filmet kicsit megfordítja és másképp mutatja be nekünk.

De eléggé meglepődtem a vég kifejletten. Lehet csak nekem voltak túl magasak az elvárásaim vele kapcsolatban, de én a feléig alig bírtam eljutni annyira felhúzott maga a történet.

És hogy miért?

Látva az animációs filmet számomra csalódás volt. Olyan volt az egész, mintha csak kicseréltek volna benne néhány jelenetet, a szövegek ugyan azok, ahogy a poénok is. Egy szóval alig változott valamit és ez engem nagyon frusztrált. Nem egy új történetet kaptunk, csak egy kisebbfajta átdolgozást, ami eléggé gyengére sikeredett. Az eredeti story-hoz képest legalábbis nekem nagyon. Egyszerűen nem tudom önálló történetként kezelni, mert gyakorlatilag az írónő lemásolta az egész animációs filmet és csak annyi változtatást tette bele, hogy Anna sokáig nincs a képben. De ez nekem túl kevés. Sokkal többet vártam volna ettől az egésztől, saját poénokkal, karakter ábrázolásokkal és azok elmélyítésével. Annyi jó lehetőség lett volna benne.

Sajnálom, mert Moly-n és sok más helyen is agyba főbe dicsérték az egész regényt, de én csak azt értem, hogy gyakorlatilag pofára estem ezzel a könyvvel.

Kedvenc idézetem a könyvből:

“A szívet sajnos nagyon nehéz meggyógyítani …”

5/2,5

Ki a legszebb?

Tartalom:


“A ​fiatal királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró különbségeket leszámítva a történet mindig ugyanaz: a Királynő féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig vezet, hogy megpróbálja eltenni láb alól az édes, naiv kislányt. Arról már sokkal ritkábban szól a történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz. Sokan próbálták már találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is egy gonosz boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát, mert a Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy romlott lelkű nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem szeretett egyetlen teremtett lelket sem. Valójában oly sokféle magyarázat létezik, amely a Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja, hogy bajos is lenne számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan változatát meséli el a történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig nem találkozott. Egy történetet, mely szerelemről, veszteségről, és egy csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz Mostoha könyve.”

Engem valahogy mindig is nagyon vonzottak az eredet történetek. Sokszor kíváncsi voltam arra egy-egy karakter miért is lett pontosan ilyen, milyen életutat járhatott be, hogy végül azzá az emberré alakította a sors, akit végül megismertünk.

A Ne érezz, ne kérdezz után kissé félve kezdtem bele ebbe a kötetbe, mivel attól tartottam, ez is egy egysíkú olvasmány lesz ahol az írónőnek nem volt elég képzelőereje ahhoz, hogy teljesen saját történetet kreáljon.

De ez nagyon meglepett!

A Hófehérke mese sokak számára már ismerős. A Gonosz mostoha megirigyelte a lány szépségét és ezért egy mérgezett almával el akarta tenni láb alól. De minden történetnek két oldala van és ebben a történetben most nem mástól mint magától a Királynőtől tudhatjuk meg, hogyan vált egy kedves és szeretetteljes nőből, őrült és házsártos vén banyává.

Egy tökéletes eredet történet, amely megmutatja milyen is az igazi őrület és hogyan is fordulhat ki egy ember teljesen önmagából, míg a végén ne lásson mást csak saját önző céljait. Mikor kezembe vettem a könyvet attól tartottam a legjobban, hogy ez is egy újabb habos-babos Disney történet lesz, amely merő cukormáz és szivárvány. Aztán az első pár oldal után rájöttem, hogy ez cseppet sem az egeres ház palettájára íródott. Nem egy egyszerű yung adult könyv, ennél jóval árnyaltabb és mélyebbre sikeredett. Egyszerre nyomasztó maga az egész könyv és ijesztő. Olyan volt maga az egész mintha valami sötétség rányomta volna a bélyegét a könyv felére. De nekem ez a sötétség tetszett a legjobban benne. Végre nem egy nyáltól csöpögős, szirupos Disney mese, amellyel álomba lehet ringatni a kicsiket.

Nem.

Egyetlen egy bajom volt vele az pedig a vége volt, amit szinte egy az egyben az eredeti meséből kapott ki az írónő. Kopy lett sajnos a vége áthelyezve a Királynő szemszögébe ezért én a végét kicsit slamposnak éreztem.

Nagyon remélem, hogy hamarosan a kiadó által a sorozat további köteteit is olvashatjuk, mert egyszerre kelt az olvasókban nosztalgikus hangulatit régi kedvenceink miatt és hoz el új élményeket is.

Kedvenc idézetem a könyvből:

“Az őrület csak nézőpont kérdése, Királynő!”

5/4,5 

Mi hétköznapi halandók

Tartalom:

“NEM KELL MINDENKINEK KIVÁLASZTOTTNAK LENNI.
Hősnek, aki szembeszáll a zombikkal vagy a lélekevő szellemekkel, vagy az új fenyegető dologgal – a kék fényekkel meg a sok halállal –, bármi is az.
Mi volna, ha TE lennél Mikey? Aki csak túl akar lenni az érettségin, majd jól szórakozni a banketten, de előtte valaki felrobbantja az iskolát. Már megint.
És mi van akkor, ha TÉGED nagyobb problémák gyötörnek, mint a következő világvége, mert meg kell találnod a különlegest a saját hétköznapi életedben?”

Angolul, nyersen lefordítva Mi is itt élünk. Ez talán egy kicsit jobban illik magához a történethez is, ahogy az angol borító is.

Erről a könyvről sosem hallottam még, de a könyves csoportunkban ez volt az a kötet, ami februárban együtt elolvastunk. Hát eléggé vegyes kritikát váltott ki mindenkiből, kiből pozitívat, kiből negatívat.

Na én a negatívak táborát erősítettem.

Nekem ez a könyv maga olyan volt mint egy foghúzás. Kellemetlen, féltem tőle és hiába biztattak, hogy nem lesz semmi baj én csak azért is féltem tőle, mert egyszerűen annyira untatott, hogy majd bealudtam rajta. 160 oldalig bírtam, utána nem is olvastam tovább.

Pedig az alap koncepció nem is lenne olyan rossz, ha nem lenne dög unalmas. Végül felvilágosítottak, hogy ez igazából egy fantasy paródia akart lenni, de én inkább kínomban röhögtem rajta. De lehet csak én vettem túlságosan is komolyan az egész művet. Nekem túlságosan vontatott és kínos volt. Az egész lényeg az volt, hogy felrobban néha a suli, de össze akar a főszereplő jönni egy csajjal… Engem az sokkal jobban izgatott a párduc és az Istenek, mint egy rohadt tini románc. De persze ezt a kívánságomat nem teljesítette a könyv.

Az viszont tény, hogy a szereplők igen árnyaltak és kifogástalanok lettek. Ne skatulyából rángatták ki őket, hanem kellően elmélyítette az író őket.

De nekem ez olyan lett mint egy fantasy sorozathoz köthető olcsó novella, ami csak arra kellett mert a fanok nyaggatták az írót és a kiadót. Örülök, hogy nem kellett rá kiadnom 3.500 Ft-ot, mert a könyvtárból ki tudtam kölcsönözni.

Szóval jó nagy csalódás…

Kedvenc idézetem a könyvből:

“– Hát, a hegekkel az van – szólal meg –, hogy semmi mást nem lehet csinálni, mint büszkén viselni őket.”

5/2