Rubinvörös (Időtlen szerelem 1.)

Tartalom:


“Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről. Amíg egy napon egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – a 19. és 20. század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje tetejére áll minden!”


Csodás borító, figyelemfelkeltő és érdekfeszítő fülszöveg és mégis egy eléggé unalmas könyv.

Sokan ajánlották ezt a sorozatot azzal a felkiáltással, hogy letehetetlen és nem lehet vele betelni. Nos én oké, hogy két nap alatt kiolvastam, viszont nagyon unatkoztam rajta egészen az utolsó 60 oldalig, amikor is végre-valahára belepörgetett az írónő kissé az eseményekbe. Hiszen minden megvolt egy jó kis időutazó story-hoz, amitől az ember eldobja az agyát. Na ehhez képest én majdnem bealudtam rajta és csak azt vártam, hogy túl legyek rajta és reménykedtem benne, hogy a kivetkező rész már érdekfeszítőbb és izgalmasabb lesz.

Kezdjük azzal, hogy maga az ötlet zseniális, a fülszövegig. Egy időutazó család, ahol nem mindenki örökli ezt a képességet.

És erre mit kapunk?

Egy hisztis háztartást, ahol csak azt figyelik a drága kicsi lánynak mikor kezd már el fájni a feje és amikor hirtelen ez megtörténik, úgy viselkednek vele mint egy hímes tojással. Nem viccelek az első majdnem száz oldal erről és arról szólt.

Csak egyet mondok erre. Ha nem ad az írónő kellő információt magáról a saját világa felépítéséről, vagy valami támpontot az olvasónak, akkor az egész történetet nem fogja érteni. Úgy ahogy Gwen is mi is csak úgy belecsöppenünk, ami igazából nem lenne baj, ha a továbbiakban kellő információval szolgálna nekünk az olvasmány kapcsán. De semmi… Időutazás, ellopott szerkezet, agymosás… Mind olyan dolog, ami izgalmasnak hangzik és gyakorlatilag morzsát sem nagyon apunk belőle. Mintha az írónő elhúzná az olvasó előtt a mézesmadzagot, hogy azt kövessék, aztán semmi.

Az ide oda utazgatás egy idő után már nagyon untatott…

A főszereplőnk dilemmája pedig egyszerűen nem fért a fejembe. Több mint 100 oldalig kellett várni arra, hogy végre kinyögje az anyjának, hogy “Anya én örököltem azt a bizonyos gént, ami az időutazásért felelős, nem az unokatesóm…, amúgy ne tarts hülyének.” Holott ezzel a dologgal a családja teljesen tisztában van, még ha nincs is mindenki beavatva a részletekbe. Ő egy olyan szereplő akit nem tudok hova tenni. Hiába íródott E/1-ben a könyv, gyakorlatilag alig tudunk meg róla valamit, vagy azt hogy most miért is zúgott bele annyira Gideon-ba, vagy éppen ugyan ez fordítva.

A másik szereplő Gideon sem aratott nálam osztatlan sikert. Tipikus bunkó, nagyképű fiú, akibe a főhősünk azonnal belehabarodik, mert olyan jóképű, de utáljak egymást. Aztán hopp elcsattan egy csók és hirtelen szerelem… Na ne már… 

Én nagyon erőltetettnek éreztem ezt az egészet benne. Nem érzem a két szereplő között azt a bizonyos szikrát. Piszkálni egymást azt tudják. Együtt dolgozni még úgy ahogy. Na de szerelmesnek lenni? Ugyan… Mintha egy rosszul előadott szerelmi jelenetet néznék végig, amire azt ordítanám, hogy hagyják abban, mert nincs meg közöttük az a kémia, ami ahhoz kell, hogy elhitessék velem, hogy ők halálosan szerelmesek egymásba…

Az egész könyv olyan akár egy felvezetés, amely sajna nem sikerült annyira jónak, hogy ez után azt mondaná bárki, érdekel, hogy mi is jön ez után. Szerencsére én nagyon is kíváncsi vagyok. De nem Gwen-re, vagy Gideonra, hanem éppen ellenkezőleg. Lucy-ra és Paul-ra. Mi lett velük, mi az isten történt?

Szóval összegezve, sokkal többet vártam tőle, de kíváncsi vagyok mik lesznek a továbbiakban.

Kedvenc idézetem könyvből:

Az Opál és a Borostyán az első pár,
Az Achát B-dúrban énekel, a farkas avatár,
Duettet – Solutio! – dalol az Akvamarin,
S eljő a hatalmas Smaragd és Citrin,
A két iker-Karneol és Skorpió,
S a Nefrit, a nyolcadik, Digestio!
E-dúrban zeng a fekete Turmalin,
A Zafír az F-ben a kristálytiszta szín,
S egyszerre csendül fel a Gyémánt,
Tizenegy és hét, előlép az oroszlán.
Projectio! Az idő szerteszéled,
A Rubiné a kezdet s mind vele ér véget.

(Részlet Saint Germain gróf titkos feljegyzéseiből)”

5/3

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s