Tartalom:
“Hat évvel ezelőtt egy tragikus baleset megváltoztatta az életem. Örökre.
Charlotte a nevem, de általában Charnak hívnak. És van egy különleges képességem: tudok a holtakkal beszélni.
Látom azokat a lelkeket, akik nem tudnak átkelni, mert valamilyen elvarratlan szál még itt tartja őket. Fáradhatatlanul segítettem nekik, de ennek az volt az ára, hogy feladtam a saját életem. Végül pénz, otthon és remény nélkül már csak egy megoldást találtam.
De abban a pillanatban, ahogy a halálba ugrottam volna, Ike McDermott megmentett. Ez a jóképű katona megmosolyogtat és felvidít mindenkit. Kedves és gyengéd.
És nem él.
Megállapodást kötöttünk. Segít nekem otthont és munkát találni, ha én is segítek neki. Az ő lezáratlan ügye az ikertestvére. George szétesett Ike halála óta, aki addig nem bír békében átkelni, amíg a bátyja élete egyenesbe nem kerül.
Amikor beleegyeztem az alkuba, fogalmam sem volt, hogy bele fogok szeretni mindkettejükbe. Márpedig azzal, ha megmentem George-ot, el kell engednem Ike-ot.
De hogyan mondhatnék le a szívem feléről?”
Klisé-klisé hátán.
Ezt a történetet azért kezdtem el olvasni mert az egyik könyves csoportba ezt szavazták meg a hónap könyvének és január végén erről lesz majd a kibeszélés. Sosem hallottam még róla és lehet nem is olvastam volna, ha nem ez lett volna a hónap könyve. Sosem vonzottak nagyon a szellemes könyvek és attól tartottam nem is fog tetszeni.
Amikor elolvastam miről is szól, egyből egy régi sorozat jutott eszembe a Szellemekkel suttogó. Azt sosem néztem, de ennek adni akartam egy esélyt, úgyhogy belekezdtem.
De megbántam.
Annyira kényszeredettnek tűnik az egész könyv. Mintha az írónő nem élvezte volna a történet írását, csak túl akart lenni rajta. A karaktere kiábrándítóak, nem kidolgozottak. Cselekmény alig volt, az volt ami a fülszövege. Semmi eredetiséget nem találtam benne, egyszerűen untatott az egész.
Kedvenc idézetem a könyvből:
“Amikor leérsz a gödör aljára, jusson eszedbe, hogy az egyetlen út felfelé vezet.”
5/0,5
