Míg a halál…

Tartalom:

“Tíz év telt el az óta, hogy Sasha Keaton elhagyta nyugat-virginiai otthonát, miután kiszabadult a Vőlegény néven ismert kegyetlen sorozatgyilkos karmaiból.

Amikor Sasha tíz év után végül hazatér, hogy segítsen a családi fogadó körül, úgy tűnik, élete kirakósának darabjai végre a helyükre kerülnek. Amikor aztán a lányt ismét veszély fenyegeti, Cole Landis FBI ügynök is újra felbukkan, és fogadalmat tesz, hogy helyrehozza tíz évvel korábbi hibáját, és ezúttal megvédi őt.

Aztán eltűnik egy nő. Majd még egy, és a Vőlegény borzalmainak egyetlen túlélője egyre nyugtalanítóbb üzeneteket kap. Cole soha sem volt képes megbocsájtani magának, hogy nem tudta megvédeni Sashát, és mindenre kész, hogy most megtegye. Mert a lány szórakoztató szexissége alatt, amibe tíz éve beleszeretett, acélkemény erő lakozik, és emiatt csak még jobban szereti.

Valaki azonban figyel. Vár. Így Sasha első hibája könnyen az utolsó is lehet.”



Sajnos ez eléggé nagy csalódás volt a maga nemében…

Klisé, klisé hátán…

Tegyük hozzá, hogy amióta megláttam a borítót, majd elolvastam a fülszöveget, szerelmes lettem a könyvbe és tülkön ülve vártam, hogy megjelenjen végre. Eddig nem olvastam az írónőtől, ezért úgy kezdtem bele a könyvbe, hogy nagy reményeim voltak vele kapcsolatban.

De csalódnom kellett.

Pszicho thriller? Azt azért nem teljesen mondanám. Sokkal jobban elment volna egy szimpla romantikus könyvnek, pár csavarral, de ahhoz, hogy egyáltalán megközelítse az említett műfajt, azért több kell. Egyáltalán nem volt benne semmi para, a jumpscare-eket is nagyon könnyen ki lehetett számítani és ezáltal fel lehetett rájuk készülni. Így nem meglepő, hogy a gyilkos kilétére is szinte az elején rá lehet jönni, amivel nálam el is ásta magát sajnos a történet. Ahogy haladt előre a story azért reménykedtem benne, hogy végül valami hatalmas csavarral megfordul az egész és majd ettől padlót fogok, de hát itt is csalódnom kellett és sajnos ezt sok mindenki másnál is hasonlóan olvastam Moly-on. Továbbá az, ahogy lebukott az elkövető, nevetséges és kiábrándító. Tíz éven keresztül tökéletesen rejtőzködik, erre csak ilyen egyszerűen lebukik. Kínomban ezen már csak röhögtem. Ahogy a kis monológján is. Ugye mindenkinek megvan az, amikor a gyilkos ott van nyerő szériában, elkapta a hőst, már meg tudna tőle szabadulni, erre belekezd egy hosszabb elbeszélésbe, konkrétan elmeséli az egész életét és akkor a főhősnek valahogy sikerül fölébe kerekednie?

Annyira tipikus és klisés, már bocsánat.

Éppen ezért Zordon a kedvenc gonoszom még mindig. Egyetlen mondattal elintézte az egészet. Nem beszélt húszpercen keresztül, nem szónokol, hanem elintézi ennyivel “Éljen a király.”. És ez mindent elmond. Nem beszélt a sanyarú gyerekkoráról, nem tudtuk meg mi a fő motivációja, de még azt sem miért is gyűlöli ennyire Mufasza-t, egyszerűen csak elintézte és kész.

Itt most kicsit eltértem ugyan, de szerintem értitek a lényeget.

Szóval én egy kicsit fifikásabb gonoszra számítottam.

Egyszerűen nem ütötte meg azt a szintet, amit vártam tőle… Bocsánat, hogy ezt írom, de a könyv tényleg egy merő kiszámíthatóság, ami már szinte pofátlan. Itt gondolok arra is, hogy ismét van egy kigyúrt, jóképű, hős megmentők, akit szinte valamennyi romantikus könyvben megtalálunk, aki tökéletes, mert olyan teste van, mint egy Istennek, de amúgy semmi mást nem tudunk róla, csak azt, hogy jól néz ki és ennyi. Mert ugye más nem is kell. Beleteszünk egy dögös pasit a könyvbe és a női olvasók úgy is el lesznek tőle ájulva, még ki sem kell nyitnia hozzá a száját. Csak szólok, hogy nagyon kezd elegem lenni az ilyen tipikus könyves pasikból, akik a valóságban amúgy egyáltalán nem léteznek, de persze ezt kell beleírni, mert akkor sokkal jobban fogy a könyv. Kissé kezd elegem lenni abból, hogy azzal etetik a nőket, hogy tényleg léteznek ilyen pasik és ne féljenek egyszer rájuk is talál egy ilyen… Már bocsánat ettől felfordul a gyomrom… Jó lenne, ha a férfi szereplők jobban valósághűek lennének, mert ez már nekem kezd kellemet lenni, akár hányszor egy ilyet olvasok valamelyik könyvben…

De akkor a mi kis női főszereplőnket sem hagyom ki a felsorolásból, aki annyira nem volt szimpatikus, hogy egyáltalán nem érdekelt mi lesz vele a könyv végén. Tipikus hülye kis szőke, akinek semmit nem tudunk meg igazából a személyiségéből, csak azt hallgatjuk, ahogy folyamatosan rinyál valami miatt. Továbbá annyi esze van, mint egy zsák molylepkének. Azt sem tudtam meg a férfi, miért szeretett bele… Mi a közös bennük?

Egyszóval nem ütötte meg azt a szintet, amit vártam volna tőle…

Számomra túl kiszámítható volt és ez megfosztott a teljes élménytől, amit nagyon sajnálok.

Ez egy romantikus regény és végképp nem női pszicho thriller, abból a kategóriából nyugodtan ki lehet venni. Ez a történet azoknak biztos tetszeni fog akik imádják a romantikus műfajt, de azoknak hatalmas csalódást fog okozni, akik tényleg pszicho thriller-re számítanak.

Kedvenc idézetem a könyvből:

„ – Mindig csak annyit látni az emberekből, amennyit ők meg akarnak mutatni.”



5/2

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s