A ​fekete királynő (Atlantisz 2.)

Tartalom:

“Adel eltűnt szüleit keresi, mikor rátalál a Kapura, amelyen át Atlantiszba, az elsüllyedt földrészre lehet jutni. Poszeidón városában Atlasz király fogadja, aki döbbenetes módon hasonlít eltűnt édesapjára. A kislány megtudja, hogy az atlantisziak világa nap mint nap egy párhuzamos valóságból táplálkozik: minden egyes lakójának van egy hasonmása az emberek között. Míg Atlasz király Pullman professzor alteregója, leánya, Léda a megszólalásig hasonlít Adelra. Lédát éppen kicsivel Adel érkezése előtt rabolta el a Fekete Királynő, hogy neki köszönhetően egyedül uralkodhasson a Tíz Királyság felett. Adel az egyetlen, akinek hatalmában áll megmenteni Atlantiszt. A küzdelem azonban nehéz lesz, mivel saját hasonmásával, Lédával is szembe kell szállnia.”

A kaland ismét folytatód csak ezúttal még veszélyesebb és félelmetesebb mint az első kötetben.

A tét sokkal, de sokkal nagyobb mint eddig és csak egy tizennégy éves lány veheti fel a harcot minden gonosz ellen.

Itt megállok egy pillanatra.

Alapból imádom a sorozatnak az ötletét, még azt is, hogy a főszereplője ilyen fiatal és meg az elején valóban elhittem az első könyvben, hogy azt a részt végig tudja csinálni. De könyörgöm Ő egy “csitri” aki tudatlan, gyámoltalan és persze elhiszem, hogy az árvaházban szívott magába életet, de azért egy egész birodalom megmentése csakis rajta múlik???? Ez azért csak nekem tűnik lehetetlennek? Persze megértem, hogy ő a kiválasztott, nála vannak a fegyverek, de azért valljuk be, még csak egy kislány. Soha nem járt harcban, nem kellett tette ki magát soha veszélynek és persze a történet során sokat fejlődik, de az a titulus amit ráakasztottak túl nagy rá és úgy érzem soha nem is fog belenőni. Értem én, hogy meg kell mutatni a gyerekeknek, hogy ők is erősek és ha elég bátrak bármivel szembeszállhatnak, de ez azért egy kicsit túlzás.

Ettől független magát a folytatást nagyon élveztem, mindig tartogat újabb és újabb izgalmakat és a végére sem laposodik el, hanem folyamatosan fenntartja a figyelmet.

Kedvenc idézetem a könyvből: “– … némely sebek nem is a testnek fájnak, hanem a léleknek!…”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s